× 
× 
Karórák 
Egyéb órák 
Ékszerek 
Óra és ékszer tartozékok 
Tollak 
Prémium ajándéktárgyak 
Ha valaki szereti és élvezi a munkáját, minden bizonnyal jól is végzi azt.
Ha valaki szereti és élvezi a munkáját, már nem született hiába, mert az életének legalább egy értelme és célja van – és ez nem más, mint a hittel és szívvel felvállalt hivatás.
A legszerencsésebbeknek az is megadatik, hogy a munkájuk során nem csak szakmájuk kihívásaival szembesüljenek, hanem bepillantást nyerjenek a környezetük, a velük kapcsolatba kerülő emberek életének egy-egy epizódjával, amelyben ők is szerepet kaphatnak, ha mégoly parányit is.
Ezek a találkozások élményeket hoznak: jót, rosszat, kedveset, szépet, boldogsággal vagy szomorúsággal teltet, és közülük némelyik belénk vésődik, mint vastag fatörzsbe az emberi kéz nyoma.
Könyvjelző
Megszületünk, tapasztalunk, álmokat szövünk, majd felnövünk, és egy napon könnyet ejtünk azokért az álmokért, amelyeket nem álmodtunk tovább: mert türelmetlenek voltunk, hitetlenek és bizonytalanok.
Vajon miért van az, hogy közülünk némelyeknek boldog élet jut osztályrészül, mások pedig elfelejtik, miért is rajongtak, mit terveztek, mire vágytak, és sivár, boldogtalan hétköznapokban tengődnek?
Hogyan lesz egy gyermekből munkájáért, családjáért rajongó felnőtt?
Miért van az, hogy évek, évtizedek múltán is velünk maradnak bizonyos emlékek, szavak és tekintetek, amelyeknek különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk?
Mikor és miért történik meg, hogy elveszítjük létezésünk alapvető fontosságú részét: a jelen levés képességét?
Hiszem, hogy az élet formál bennünket, ahogyan mi is formáljuk az életünket.
„A sors létezik, de az irányítás a mi kezünkben van” – ma is a fülembe csengenek Szabó Antal tanár úr szavai. Ő sokat formált rajtunk, ahogyan a többi tanáraink is, és ahogyan mi is formáltuk egymást. Ösztönösen vettük át egymás szokásait, gesztusait, ismertük el a másik erősségét vagy gyengeségét.
Tiszteltük egymást. Ezért is esik rosszul, ha felnőtt fejjel igaztalan, tiszteletlen módon közelítenek felénk. De most nem a mélybe húzókról szeretnék beszélni, hanem annak a fontosságáról, ahogyan megálljt tudunk parancsolni nekik; még akkor is, ha ez néha nagyon nehéz.
Gyermekkorunkban, majd felnőttkorunkban, ha jelen vagyunk, élhetünk, tapasztalhatunk, és gyűjthetünk magunkba tudást, érzéseket, és emlékeket.
Hogy hogyan rendszerezzük ezeket, mit raktározunk el, mit tekintünk olyan fontosnak, hogy arra építkezni is tudjunk, rajtunk áll.
Az emlékeink támogató alapjaink lehetnek az életünkben.
Mert egy emlék visszaidézhet egy olyan sorsfordító pillanatot, amely életünket alapjaiban változtatta meg.
Egy ilyen pillanatról szerettem volna megemlékezni; fogadják, fogadjátok szeretettel.
A szoba csöndes, mint amiből egy lélek szállt el örökre.
Homályos szürkeség fátyla öleli át a falakat és a bútorokat, a komódot, a bársonnyal bevont hatalmas foteleket, és a széket az íróasztal előtt.
Szívszorító nyugalom ez, amely mindennél erősebben int az élet tiszteletére.
Nemrég még egy idős hölgy ült itt az egyik fotelben, a kötése is itt lehet még valamelyik fiókban, de az unokáját üdvözlő mosolya is itt lebeg még a látogató feje felett.
Látja, amint feláll, lassan kitipeg a konyhába, érzi a friss sütemény mindent bejáró illatát, amely áthatja és felülírja a régi bútorok ódon aromáit; hallja kedves hangját, érzi törékeny ölelését, látja szemének csillogását, amint szeretteire tekint.
Nem mehetünk a Nagyihoz, nem; most, egy ideig biztosan nem; majd egyszer, talán később, ismét meglátogathatjuk – ezt mondták a kisfiúnak a szülei, aki nem akarta elfogadni, hogy nem láthatja imádott Nagyiját, aki rajongásig szerette őt.
Szeretett itt lenni; nem csak azért, mert itt nem volt tiltó szó, sem megrovás, sem rosszalló tekintet; csak nyugalom, szeretet, és finomságok, amiket nem lehetett kapni semmilyen cukrászdában.
A ráncos kéz simogatását ma is érzi ez a kisfiú a fején.
Ahogy hallja a falon függő ódon ingás falióra ketyegését is.
És ha becsukja a szemét ott van újra, abban a lefüggönyözött parányi szobában, és lábujjhegyen lépkedve megy oda az íróasztalhoz, kihúzza a legfelső fiókját, és kivesz egy puha kendőt. Kiteszi az asztalra, szétteríti, és kicsomagol belőle egy ezüst színű kerek tárgyat. Amint megfordítja, a súlyos függönyök között beszűrődő fény megcsillan a hófehér porcelánszámlapon. Kézbe veszi, megforgatja, végig olvassa a tizenkét számjegyet, követi a cirkalmas vonalakat, keze a koronára téved, húz rajta egyet, kettőt, hármat, hallja a rugó megfeszülését, amely még egyszer nekiveselkedik, hogy erőt adjon a fogaskerekeknek, megmozdítsa a mutatókat, és finom ketyegéssel adja hírül pillanatnyi újjászületését. A füléhez emeli az órát, hallgatja a hangját egy kicsit, félmosoly fut át az arcán, majd leteszi, vet még rá egy végső pillantást, majd lassan, gondosan visszacsomagolja.
A fiók akadozva csúszik vissza a helyére, és néhány másodpercbe beletelik, amíg a kéz elengedi a fogantyút.
Halkan, lábujjhegyen lépkedve megy az ajtóhoz, ahonnan még egyszer visszanéz, majd lassan csukja be maga után, és hangtalanul fordítja vissza a kulcsot a zárban.
Hogy az alvó szellemek álmát meg ne riassza.
Két férfi lép az üzletbe.
Az egyikük idősebb, másikuk fiatalabb. Az idősebb egyszerűen öltözött, szálfa tartású, arcvonásai határozottak. Tekintete tiszta, egy pillanatra sem elmélázó, és ott van benne az apai büszkeség semmivel sem összevethető érzése.
A fiatalabb nyúlánk, vékony, és nem tagadhatná le mellette álló édesapját. Nem tűnik szétszórtnak és izgágának, nem vág apja szavába, de némi megilletődöttség azért kiütközik rajta. Végtére is, most ő van a középpontban, hiszen hamarosan ballag, érettségizik; felnőtt, vagy inkább, felnőttebb lesz.
Az apa rögtön a tárgyra tér: fiának keresnek ajándékot – egy szép és tartós karórát; egy olyat, ami megőrzi ennek a kornak, ezeknek a pillanatoknak az emlékét.
Előkerülnek a kérdések a használattal, viseléssel kapcsolatban, az hogy milyen alkalmakkor kerül majd kézre egy ilyen becses darab, egyáltalán, becses darab lesz e, vagy csak egy hétköznapi használati tárgy.
Felkerülnek az órák a csuklóra, megtapasztalódnak a méret- és súlybeli különbségek, az anyagok közötti eltérések, a bőr- és fémszíjak keltette eltérő hangulatok, felfedezésre kerülnek a számlapok színeinek, fényeinek, mintázatainak különbségei, az egyszerűség és az összetettség egymással ellenkező szépségei, a minőség és a kimunkáltság megkülönböztető érzetei, és mindeközben egyre pontosabban körvonalazódnak a részletek, mert bizony megannyi, néha egymásnak ellentmondó elvárásaink is lehetnek egy karórával kapcsolatban.
Izgalmas és felejthetetlen pillanatok ezek az órákkal ismerkedő vásárló, és a pult túloldalán álló eladó számára egyaránt – már amennyiben elhivatott, és nem csupán fizetésért és jutalékért dolgozó áll a pult túloldalán.
És, mint ahogy az életben lenni szokott, sikerül rátalálni a tökéletesre, ami viszont egy kicsivel többe kerül, mint az előre meghatározott összeg. Apa és fia egymásra néz, a kölcsönös nyugalom most sem tűnik el, és az apa megkérdezi a fiát, hogy valóban ez az az óra, amiért eljöttek ma ide, de a választ nem kell kimondani, mert látja a fia szemében, így rábólint ő is.
A pénztárhoz érve, a fiúban talán a lelkiismeret mondatja ki, egy sóhajjal kísérve: „most jön a vásárlás kellemetlen része”.
Az apa megáll egy pillanatra, a fiára néz, úgy, mint ahogy az elmúlt 18 évben megannyiszor, és ugyan most nem öleli magához, nem csókolja, és nem rója meg, hanem tanítja inkább, mert tudja, emberi, apai mivoltából eredően, hogy nem csak szeretni, büntetni, dicsérni kell, hanem mindig, minden pillanatban tanítani, átadni azt, ami emberré, férfivá tette őt is; és ezt válaszolja neki: „nem fiam, ez nem a vásárlás legrosszabb része, hanem a legjobb: azért, mert ki tudjuk fizetni”.
A fia elcsendesül, és mindketten tudják, hogy ez a gondolat is egy újabb építőkő az ifjú ember életében, mint ahogy az elmúlt 18 év is az volt, egy büszke apa és egy szerető anya mellett; és az idő nem visszafordítható, de az emlékek forgácsai örökké megmaradnak.
Elérhetőségeink
További cikkek
